ÉRDEKESSÉGEK

A magyar királyok kaptak, és maguk is ajándékoztak egzotikus állatokat más uralkodóknak. Így az oroszlánok, a tevék vagy a papagájok már „régi lakói” hazánknak, de ezeket csak a szűk uralkodói udvar láthatta.

A középkorban az európai országokban nem őshonos, egzotikus állatok megjelenése az adott ország uralkodójának a keleti birodalmakkal való kapcsolatától függött. A bizánci uralkodóknak igen nagy állatseregleteik voltak, így elsősorban a velük való kapcsolat sokat jelentett az egzotikus fajok európai elterjedésében, erre többek között a keresztes hadjáratok idején nyílt lehetőség.

Komoly vita tárgyát képezi a tudósok körében, hogy éltek-e tevék a középkori Magyarországon? Ismert, hogy az őshazában élt teve, ezért sokan valószínűnek tartják, hogy a honfoglalókkal együtt ezek is eljutottak a Kárpát-medencébe. Ezt a feltevést viszont cáfolja, hogy a középkori írásokban nem találtak erre vonatkozó említést, és korabeli csontleletek sem támasztják alá a feltételezést.

Mátyás és az oroszlánok
„Arról viszont már említést tesznek a középkori írások, hogy amikor Barbarossa Frigyes a keresztes hadakkal átvonult Magyarországon, III. Bélától három tevét kapott ajándékba. A magyar király ezekhez az állatokhoz valószínűleg a bizánci kapcsolatainak köszönhetően jutott hozzá, hiszen közismert, hogy eredetileg Alexeiosz néven, bizánci uralkodónak nevelték” – mondta a National Geographicnak Hanga Zoltán, a Fővárosi Állat- és Növénykert munkatársa.

Egzotikus állatok ebben az időben még csak kizárólag diplomáciai kapcsolatok (ajándékozás) révén kerültek a magyar királyi udvarba. A korabeli dokumentumok szerint Nagy Lajosnak és Mátyás királynak is voltak oroszlánjai. Nagy Lajos például 1359-ben a Velencei Köztársaságtól kapott ajándékba egy oroszlánt. Mátyás királyról pedig tudjuk, hogy több oroszlánt és egzotikus madarat is tartott a budai várban. Korabeli beszámolók szerint Mátyás 1485-ben, a Bécs elfoglalását követő diadalmenetben több mint 24 tevével vonult fel.

Az egzotikus állatok európai jelenléte a földrajzi felfedezésekkel tovább erősödött. A portugál utazók révén megjelentek a távol-keleti fajok: a portugál királyi udvar büszkélkedhetett például elsőként orrszarvúval.

Az egzotikus állatokat a középkorban kizárólag az uralkodó szűk kiváltságos köréhez tartozók láthatták. Az átlagember legfeljebb szállítás közben találkozhatott velük, ugyanis főleg a nagytestű állatokat többnyire lábon hajtották át az országon.

Nagyobb nyilvánosságot az 1700-1800-as évektől kaptak, amikor elterjedtek az állatokat is bemutató vásári mutatványosok. Ez a jelenség Angliából indult, de hamarosan Magyarországon is elterjedt. A bemutatókon elsősorban nagymacskákat (tigriseket) láthatott a közönség, de találkozhatott óriáskígyóval, vízilóval vagy tevével is. Mivel az állatokról akkoriban még nem volt túl sok ismeretük gondozóiknak, és a tartásuk nem felelt meg a valós igényeknek, így elég rövid életűek voltak.

Az első modern állatkertek uralkodói gyűjteményekből nőttek ki
Az egzotikus (és helyi) állatok nagyközönség számára történő bemutatására a világon először a Bécs melletti Schönbrunnban alakult a mai értelemben vett állatkert. 1752-ben a királyi és császári állatgyűjteményt alakították át nyilvános állatkertté. Az 1800-as években sorra nyíltak az állatkertek Európa szerte. Az állatkertek megjelenésével hamar megindult a tudományos kutatómunka is.

Hazánkban – Európában 29.-ként - 1866-ban nyitotta meg kapuit az első állatkert, a mai Fővárosi Állat- és Növénykert elődje. A megnyitáskor összesen mintegy 500 állatot mutattak be: a Kárpát-medencére jellemző fajok mellett voltak egzotikus fajok is, többek között papagájok, kakaduk, arák, majmok. A mai állatkerti kedvencek, mint a tigris, az elefánt vagy a zsiráf akkor még hiányoztak a gyűjteményből.

Az első zsiráfot 1868-ban láthatta a hazai nagyközönség, bár egy szűk közönség már korábban is találkozhatott ezzel az egzotikus állattal. 1828-ban ugyanis a schönbrunni állatkertbe (ez volt az első modern állatkert, ahol zsiráfot mutattak be) szánt zsiráfot lábon hajtották Bécs felé Magyarország nyugati területén, így a helyi lakosság egy kis szerencsével megpillanthatta az akkori szemnek igencsak furcsa jószágot.

A budapesti állatkert Erzsébet királynőnek köszönhette az első zsiráfot. A királynő utasítására, – miután az 1867-es állatkerti látogatása során megtudta, hogy Budapesten nincs zsiráf -, az állatkert vezetősége Schönbrunnból választhatott egy nőstény zsiráfot, amely, mint később kiderült, már vemhes volt. Így pár hónap múlva, a magyar főváros lett a harmadik állatkert a világon, ahol – akkor \"foltos nyakorján\"-ként is emlegetett – zsiráf született. Sajnos, az új jövevény nem volt hosszú életű.

Bár számos magyar utazó és tudós eljutott egzotikus tájakra, ők többnyire trófeákkal, preparátumokkal és nem élő állatokkal tértek vissza. A néhány kivétel közé tartozott Kittenberger Kálmán, aki az állatkert másodszori megnyitásakor (1912) több élő egzotikus állattal is hozzájárult az állomány bővítéséhez. Többek között földimalacot is neki köszönhetően láthatott először a nagyközönség.

Kirakati állatok
A korabeli állatkertek felépítése és az állatok életkörülményei jelentősen eltértek a mostaniaktól. Száz évvel ezelőtt az elsődleges és szinte kizárólagos cél minél több állat bemutatása volt, az állatok jogairól nem sok szó esett. Nem voltak olyan irányú törekvések, hogy az állatoknak természetközeli élőhelyeket alakítsanak ki. Az állatok szűk ketrecekben, összezsúfolva éltek.

Mivel az első évtizedekben a látogatóktól szedett bevétel nem fedezte a kert fenntartásának költségeit, az állatkert „attrakciókkal” bővítette tevékenységi körét: vásári komédiásokat és ún. néprajzi mutatványosokat léptettek fel.
 

A Millenniumi Ünnepségekhez kapcsolódóan a Fővárosi Állat- és Növénykert is számos, a hazai közönség által még nem látott egzotikus állattal bővítette gyűjteményét. Az új jövevények közé tartozott többek között a később nagy népszerűségre szert tevő Jónás, a nílusi víziló, a szumátrai orrszarvú, a sörényes hangyász, a csimpánz, az orángután, az oroszlánfóka, a fehérfarkú gnú vagy a jegesmedve.

Ekkoriban még jóval kevesebb tudás állt rendelkezésre ezekről a jövevényekről, így gyakran a tévhiteken alapuló tartásmód és a nem megfelelő táplálék miatt korán elpusztultak.

„Jó példa erre az a tévhit, miszerint a melegebb területről érkező állatokat télen nem merték kiengedni a szabadba, mert attól tartottak, hogy nem bírnák ki a hideget. Ezek az állatok azonban épp a mozgáshiány és a nem megfelelő táplálék miatt pusztultak el. Ma már az állatokat télen, jó időben kiengedik a kifutóra pár órára” – meséli Hanga Zoltán.

Mai szemmel furcsának tűnik az is, hogy például 1897-ben az állatkert ugyan négy oroszlánnal rendelkezett, de mindegyik hím volt, mert a közönség elvárása szerint egy oroszlánhoz „alapvetően hozzátartozott” a sörény.
 

Régen egyrészt a tudományos eszközök hiánya, másrészt a szemlélet miatt nem szaporították az állatokat az állatkertben, hanem mindig a vadonból szereztek be újakat. Ma már ez pont fordítva van, vagyis az állatkertek egymás között „csereberélik” a szülőket és az utódokat, és esetenként az itt szaporított egyedeket próbálják visszatelepíteni a természetes élőhelyükre.

Átestünk a ló másik oldalára
Az európai szemmel egzotikus állatok, – „hála” az illegális kereskedelemnek –, ma már szinte mindennapos jelenségnek számítanak. A papagáj szinte már hétköznapi hobbiállat, de az sem ritka, ha a szomszéd óriáskígyót, nagymacskát vagy majmot tart.
 

Mint arról a National Geographic Online korábban beszámolt, az Európai Unió jelentős felvevőpiaca a veszélyeztetett fajoknak (és a belőlük készült termékeknek). A világ legnagyobb élő madár importőre 1996 és 2003 között az EU volt. A tagállamok által importált 6,7 millió állat, a világkereskedelem 78 százalékát adta; a forgalom értéke becslések szerint több millió euró évente.

A leggyakoribb és a legnagyobb egyedszámban lefoglalt állatok listáját a papagájok és hüllők után a szárazföldi teknősök vezetik, ez utóbbiak európai változatai a balkáni országokban (Görögország, Albánia) őshonosak.

Az élő állatok kereskedelménél komoly problémát jelent, hogy igen érzékenyek a helytelen befogási, tárolási és szállítási körülményekre, így nagy részük elpusztul, mielőtt gazdára találna. A legérzékenyebbek a madarak és a hüllők.

A szakértők szerint a befogott papagájok közel 90 százaléka elpusztul, mielőtt gazdára találna. Így egy-egy házi kedvencre gyakorlatilag további nyolc befogott, ám időközben elhalálozott állat jut. Mivel sokan csak hirtelen felindulásból, meggondolatlanul vesznek vagy ajándékoznak állatot, az eladott egyedek közül is sok a rossz tartási körülmények miatt hamar elpusztul.
Forrás: National Geographic

Százhuszonöt éve, 1882. október 22-én halt meg Arany János, a verses epika legkiemelkedőbb magyar művelője.

1817. március 2-án született Nagyszalontán. Nemességüket soha elismertetni nem tudó szülei akkori értelemben idős emberek voltak, akik féltő szeretettel nevelték gyermeküket. Mire iskolába került, már folyékonyan írt és olvasott. Debrecenben tanult, festett, dalokat szerzett, miután apja megvakult, tanulmányainak költségét segédtanítóskodással teremtette elő.

A félénk ifjú 19 évesen váratlanul abbahagyta tanulmányait, és jeles bizonyítványával hóna alatt színésznek állt. A társulat néhány hónap alatt felbomlott, a kiábrándult, lelkifurdalástól gyötört Arany hazatért. Anyja rövidesen meghalt kolerában, és Arany úgy döntött, megpróbál \"közönséges ember lenni, mint más\".

23 évesen feleségül vette Ercsey Juliannát, aki hűséges társa lett, két gyermekük született, Juliska és László - Arany Laci, akihez Petőfi gyermekverse szól.

1846-ban a Kisfaludy Társaság vígeposz írására hirdetett pályázatára beküldte Az elveszett alkotmányt, s elnyerte a 25 arany pályadíjat. 1847-ben megnyerte a társaság \"költői beszélyre\" kiírt pályázatát, a Toldi Petőfi barátságát is meghozta számára. Kapcsolatuk lelki és szellemi kibontakozást, irodalmi és politikai iránymutatást jelentett Aranynak, amelyhez élete végéig hű maradt.

Az 1848-as forradalom idején önkéntes nemzetőrszolgálatot teljesített, majd fogalmazói állást kapott a belügyminisztériumban. Az összeomlás után neki is menekülnie kellett, mély lelki válságát tetézte Petőfi halálhíre. 1851-től Nagykőrösön tanított, a Bach-korszak és saját hangulatát többéves hallgatás után olyan versekben fejezte ki, mint a Letészem a lantot, a Fiamnak, A honvéd özvegye. Arany első nagy ballada-író korszaka is ekkor indult olyan remekművekkel, mit az Ágnes asszony, Walesi bárdok, Mátyás anyja, V. László, Szondi két apródja és ekkor jelentette meg A Toldi estéjét is.

1860-ban Pestre költözött és a Kisfaludy Társaság igazgató-titkára lett. 1862-63-ban írta meg a Buda halálát - egyik legkiérleltebb epikai alkotásában a \"néptudalomban\" élő eszmét és témát dolgozta fel. 1865-ben az MTA titkára, 1870-től főtitkára lett, az Akadémiát 1877-ben hagyta ott.

Idős korában a nyarat a Margitszigeten töltötte, ennek az időszaknak a terméke az Őszikék költeményciklus, a Toldi szerelme, a balladák, mint a Hídavatás, Vörös Rébék, Tetemre hívás, illetve több Shakespeare- és Arisztophanész-drámát fordított le. Élete utolsó szakaszában sokat betegeskedett, 1882 őszén meghűlt, tüdőgyulladást kapott, a halál karosszékékében érte 1882. október 22-én.
Forrás: National Geographic

„Igaz-e, hogy a cápáknál egyszerre több petesejt termékenyül meg, és a cápamagzatok az anyjuk testében felfalják egymást, így csak a legéletrevalóbb születik meg?”

A cápák szaporodása érdekes, változatos jelenség. Esetükben általában jóval kevesebb petesejt termékenyül meg, mint más halaknál, azonban a kikelt növendékcápák sokkal nagyobb eséllyel maradnak életben, mint a nagy tömegben szaporodó halak kicsinyei. A különböző fajoknál háromféle szaporodási mód figyelhető meg.

A tojásrakó cápák bőrszerű héjjal borított tojásaikat az óceán fenekére rakják. A vastag, gyakran spirálszerűn csavarodott héj védi a fejlődő cápákat a ragadozók ellen. Egyes fajok tojásainak héjából indaszerű nyúlványok indulnak ki, melyek a tengerfenékhez rögzítik a tojást. Ez a szaporodási mód jellemző a zebracápákra, macskacápákra, a rablócápa-alakúak több képviselőjére és a bikafejűcápa-alakúakra.

Az elevenszülő cápáknál az utódok az anya testében kelnek ki a tojásból. E cápák szaporodása az emlősökéhez hasonló: kikelés után méhlepényből köldökzsinóron keresztül kapják a tápanyagokat. Így szaporodnak a bikacápák, a szirticápák, a citromcápák, a heringcápák, a lazaccápák, az ezüstvégű cápák és a pörölyfejűek.

A méhlepény nélküli elevenszülők utódai szintén az anya testén belül kelnek ki, azonban itt nincs méhlepény, ami táplálja őket. A fejlődő cápanövendékek a meg nem termékenyített petékkel táplálkoznak, valamint egymást is elfogyasztják. Éppen ezért ezeknél a fajoknál csak nagyon kevés utód jön világra. Ide sorolható egyebek között a nagy fehércápa, a krokodilcápák, a dajkacápa, a tigriscápa és a cetcápák.

A megszülető vagy tojásból kikelő kiscápa szerencsésnek mondható, ha rokonai nincsenek jelen világra jövetelekor, mivel még a cápaanyák is előszeretettel fogyasztják el utódaikat.

Néhány évvel ezelőtt egy fogságban élő nőstény pörölyfejű cápa, amely hímet már legalább három éve nem látott, élő utódokat hozott világra. Az eset kapcsán alapos vizsgálódás indult, melynek eredménye szerint a cápák is képesek az ivartalan szaporodásra, aminek során az anya DNS-állománya osztódik, tehát az utód létrejöveteléhez nem szükséges hím segítsége.
Forrás: National Geographic

Mi a csáposkút? Mikor épült alagút a Duna alatt a Szentendrei-szigetre? Miért kerül szezámmag a pohárba? Érdekességek arról, hogyan jut el Budapesten a csapunkig az ivóvíz.

Széles körben ismert a mondás, miszerint „Ki a Duna vizét issza, saját vizét issza vissza”. Mint a legtöbb szólás-mondásnak, ennek is van némi valóságalapja, de a valóság ennél sokkal árnyaltabb. Budapest és az agglomeráció valóban a Dunából kapja az ivóvizet, de csak közvetett módon. A csapunkból folyó víz ún. parti szűrésű víz, amelyet a Duna mentén lévő kutakkal termelnek ki.

A parti szűrésű víz tulajdonképpen a talajvíz egy fajtája, amely a folyó által évszázadok során lerakott kavicsos, homokos üledéken keresztül a Duna felől áramlik a part mentén fúrt kutakba. A folyó felől érkező víz a mederágyon átszivárogva fizikai, kémiai és biológiai tisztuláson megy keresztül. A tisztulás mértéke függ az üledék szerkezetétől, valamint a folyó szennyezettségétől.
 

Természetes szűrő

A fővárosi és az agglomerációba jutó ivóvíz mintegy 65 százalékát az északi vízbázis szolgáltatja, amely a Szentendrei-sziget és a Duna bal partján, Káposztásmegyeren lévő kútsorból származik. Itt a természetes szűrőként szolgáló kavicságyon áthaladó vizet nem kell tisztítani, vagyis ez a víz fertőtlenítés (klórozás) után közvetlenül kerül felhasználásra.

Ezzel szemben a déli vízbázisba jutó víz szennyezettebb. A főváros alsó részén a Dunába jutó nagy mennyiségű tisztítatlan szennyvíz miatt a Csepel-szigeti kutak vizében vas- és mangánszennyezés mutatható ki, ezért ezt a vizet előbb ózonkezeléssel tisztítják, majd klórral fertőtlenítik, és csak azután kerül a fogyasztóhoz, elsősorban a pesti oldalra. Ebből is láthatjuk, hogy a fent említett mondás legrosszabb esetben is legfeljebb a déli vízbázishoz tartozókra igaz.

A telepekről a víz a víztározókba jut, majd onnan tovább a fogyasztókhoz. Az egyik ilyen igen látványos víztározó medence a Gellérthegy oldalában található. A nagyközönség számára is látogatható medencébe egy üvegfalon át pillanthatunk be: a hatalmas mennyiségű ivóvíz, a víz megfelelő áramlását biztosító különös formájú oszlopok a megvilágított medencében pazar látványt nyújtanak.

Egykor szivattyúház állt a Kossuth téren

Az intézményes vízellátás 1868-ban kezdődött Pesten. A mai Kossuth téren állt az első szivattyúház, az ellennyomó víztároló medence, pedig a kőbányai Ihász utcában épült. A kezdeti szakaszban 23 kilométer vízvezeték-hálózat épült ki, ma mintegy 4000 kilométeres csőlabirintus fut a város és az agglomeráció alatt.

A századfordulón Káposztásmegyerre helyezték át a főtelep kútjait. Az aknakutak összegyűjtött vizét gőzgépek hajtotta szivattyúk nyomták a fogyasztói hálózatba. Ma ez az épület ipari műemlék.

A következő fejlesztési szakaszban a Szentendrei-sziget keleti oldalán épültek aknakutak. A vizet pedig a Duna alatti ún. bújtatón juttatták át a parti gépházba.

1934 és 1936 között továbbfejlesztették a telepet, és egy-egy alagutat építettek a bújtatók mellett. Így ma már két helyen is át lehet kelni száraz lábbal a Duna bal partjáról a Szentendrei-szigetre. A félhomályos folyosón a két hatalmas csővezeték mellett haladva nem is tűnik keskenynek ez a Duna-ág. A Csepel-szigeti kutak telepítése csak később, az 1970-es években kezdődött el.

A Szentendrei-szigeté a főszerep

„A vízellátást jelenleg több mint hétszáz kút biztosítja, ennek többsége a Szentendrei-szigeten, kisebb része pedig a Csepel-szigeten, Káposztásmegyeren, valamint a főváros belterületén helyezkedik el.” – mondta Debreczeny László, a víztermelési osztályvezető-helyettes a Fővárosi Vízművek nyílt napján.

Kezdetben cső- illetve aknakutakat telepítettek, a nagyobb vízhozamú csápos kutak csak az 1960-as évektől jelentek meg. Ez utóbbiakat olyan helyekre telepítették, ahol vastag kavicsréteg van. Mint nevük is mutatja, a függőleges csőből oldalirányba 30-40 méter hosszú csövek, ún. csápok nyúlnak ki. Ezeknek a felületén lévő kis nyílásokon szivárog be a talajvíz a csőbe.

Míg egy csáposkút közepes vízhozama 300-500 köbméter/óra, csőkutaknál (ennek a legkisebb a kapacitása) ez az érték csak 20-30 köbméter/óra. Ahol a kavicsréteg vastagsága megengedi, két sorban is elhelyezkedhetnek a csápok: a nagy kutaknak 8-10, a kicsiknek 2-3 csápja van.

12 ezer vízmintát vizsgálnak évente

A mintegy 2 millió fogyasztó teljes napi vízfogyasztása közel 550 ezer köbméter, de nyáron ez akár a 700 ezer köbmétert is elérheti. A vízminőséget folyamatosan ellenőrzik. Egy mintavevő kocsi heti rendszerességgel vesz vízmintát a város számos pontján: a kutakból, a vezetékekből, a medencékből és a vízkezelő művekből. Évente mintegy 12 000 vízmintát elemeznek, és fizikai, kémiai, mikrobiológiai, bakteriológia, radiológiai jellemzők alapján minősítik.

Major Éva, a vízművek vízminőségi és környezetvédelmi osztályának vezetője elmondta, hogy a budapesti víz keménysége (kalcium-oxid mg/liter aránya) közepes német keménységi (nk) foknak felel meg, vagyis 5-30 nk határérték között mozog. Míg az északi vízbázisból származó víz lágyabb (14-16 nk), a déli keményebb (16-17 nk).

Major Éva hozzáette, hogy a vízkeménységre vonatkozó gyakori lakossági panaszok oka, hogy az emberek nem veszik figyelembe, hogy más keménység jó az emberi szervezetnek és más a háztartási gépeknek, berendezéseknek. Míg ivásra a jobb ízű, keményebb víz előnyösebb, a mosógépbe, vízforralóba kedvezőbb a lágy víz.

A vízmintákon szerves- és szervetlen kémiai, bakteriológiai, mikroszkópos biológiai és toxikológiai vizsgálatot végeznek, ez utóbbi részét képezik a kagylótesztek, haltesztek és csiranövény-tesztek. A 4, 8, 24, 48 órás teszteknél csíranövénynek a mustármagot alkalmazzák, a halteszteknél zebra dániót (Brachydanio rerio) használnak az egyes szennyező komponensek azonosítására.
 

A laboratóriumi vizsgálatok mellett a hálózat több pontján 24 órás automata vízminőség-vizsgálat is zajlik, ám így csak néhány komponenst, a klór-, mangán- és vastartalmat, valamint a zavarosságot vizsgálják.

A rendszerben lévő több mint 700 kút, 83 gépház, 54 medence, 14 klórozó és 2 vízkezelő üzemeltetését egyetlen irányítóközpontból végzik 24 órás ügyeletben.
Forrás: National Geographic

Három mandrillkölyök cseperedik a Fővárosi Állat- és Növénykertben. A páviánok rokonsági körébe tartozó, Afrikában honos majomfaj szaporodása azért is örvendetes, mert az európai állatkertek egy tenyészprogram keretében igyekeznek megőrizni ezt a ritka állatfajt. A kontinens negyvennél is több állatkertjére kiterjedő programot a magyar főváros állatkertje irányítja, hangolja össze.

Három mandrillkölyök hancúrozik a Fővárosi Állat- és Növénykertben, a Majomház közelében kialakított tágas kifutóban. A Nyugat-Afrikában őshonos, a páviánok rokonsági körébe tartozó majomfaj rendszeresen szaporodik Budapesten, noha az nem számít mindennaposnak, hogy a csapat összes nősténye kölyköt neveljen.

Az állatkerti mandrillcsapat eredeti vezérhímje idős kora miatt még a tavalyi évben elpusztult. Az új tenyészhím, tisztes nevén Maboa a Hamburgi Állatkertből érkezett Budapestre tavaly novemberben. A nyolcéves állat beváltotta a hozzá fűzött reményeket, hiszen nem sokkal érkezése után már párzott is a három régebb óta Budapesten élő nősténnyel, így az idei év nyarán mindháromnak kölyke született. A kis mandrillok a nyár végén látták meg a napvilágot, ám az első hetekben az apróságok még annyira kapaszkodtak anyjuk bundájába, hogy nagy szerencse kellett a kicsik megpillantásához. Mostanra a kölykök már egy kicsit nagyobbak, és olykor néhány lépésnyire el is merészkednek anyjuk mellől. Legtöbbször azonban még most is a mama bundájába csimpaszkodva utaznak.
 

A mandrillok Kamerun, Kongó, Egyenlítői Guinea és Gabon erdőségeiben élnek. A nőstények általában 12, a hímek 25 kg súlyúak. Feltűnő jellegzetességük a színes arc, valamint az orrtájéki barázdák: ezek a sajátosságok a domináns hímeken figyelhetőek meg a legjobban. A mandrillok kisebb-nagyobb csapatokban élnek, amelyeket rendszerint egy erős és tapasztalt hím vezet. A nőstények hathónapos vemhességi idő elteltével általában csak egy utódot hoznak a világra. Élettartamuk az állatkertekben – ahol lényegesen tovább élnek, mint a szabad természetben – akár 40 év is lehet.

A Nemzetközi Természetvédelmi Unió (IUCN) vörös listájának minősítése szerint a faj természetvédelmi helyzete „sebezhető”. Elsősorban a természetes élőhelyek pusztulása fenyegeti a mandrillok fennmaradását. Az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA) tenyészprogramot tart fenn a faj megmentése érdekében. Ezt a tenyészprogramot egész Európára kiterjedően a Fővárosi Állat- és Növénykert koordinálja, hangolja össze. A világ állatkertjei közül egyébként 91 kertben tartanak mandrillokat, összesen mintegy ötszáz egyedet.

A Fővárosi Állat- és Növénykertben a mandrillok tartásának több mint száz éves hagyománya van, mi több, az 1912-ben elkészült állatkerti főbejárat oldalszárnyait is egy-egy mandrill-kőszobor díszíti. A mandrillok jelenlegi tágas férőhelye, amely a Majomház szomszédságában található, 2003 tavaszán készült el.

Az állatkerti tenyészprogramok

A veszélyeztetett fajok megőrzését szolgáló állatkerti tenyészprogramok lényege, hogy egy-egy adott faj szaporítását az érintett állatkertek nemzetközi szinten hangolják össze. Így el lehet kerülni a rokontenyésztést, és el lehet érni, hogy a faj genetikai sokfélesége is megmaradjon. A világ állatkertjei nyolcszáznál is több veszélyeztetett faj védelmében vesznek részt ezen a módon. A tenyészprogramok koordinálásával, és az egyes állatok adatait tartalmazó regionális, vagy nemzetközi törzskönyv vezetésével rendszerint azt az állatkertet bízzák meg, amely korábban jelentős eredményeket ért el az adott faj védelmében
Forrás: National Geographic

1902. október 8-án ünnepélyes keretek között átadták a Steindl Imre által tervezett Országházat. A kor legnagyobb beruházását jelentő építmény a tervezett 18 millió korona helyett több mint 37 millióba került.

Az országgyűlési bizottság 1882-ben a leendő magyar országház építésére pályázatot írt ki. A pályázók között olyan elismert nevek szerepeltek, mint Hauszmann Alajos, Freud Vilmos vagy Emil Fröster. A zsűri azonban a beadott 19 pályamű közül Steindl Imre műegyetemi tanár munkájának ítélte a fődíjat.

A földmunkák az épület helyszínéül kijelölt rakparti Tömő-téren (ma Kossuth-tér) 1885 októberében kezdődtek el, majd a 176 ezer köbméter föld kitermelés után, javarészt magyar építőanyagokból, 17 éven át folyamatosan építették a kor legnagyobb beruházását jelentő Országházat.

A historizáló ekletika jegyében született 268 méter hosszú, 123 méter széles épületnek az eredeti tervek szerint az 1896-os millenniumi ünnepesség sorozatra kellett volna elkészülnie, a menet közben szükségessé vált építészeti változtatások miatt azonban nem tudták tartani a kitűzött határidőt. A helyzetet tovább nehezítette, hogy az építkezés alatt komoly finanszírozási nehézségek léptek fel: a beruházás a 18 millió koronára tervezett költségvetést jócskán meghaladva, több mint 37 millióba került.
 

Az 1902. október 8-án átadott 18 ezer négyzetméteres Országház legimpozánsabb része a pompázatos díszlépcső és a 27 méter magas kupolacsarnok, amelyet a politikusokon kívül a parlamentbe érkező turistacsoportoknak is módjukban áll megcsodálni.

Az Országház a továbbiakban magába foglalja többek között a nagyebédlőként funkcionáló Vadászteremet, a Gobelintermet, a Delegációs termet, az Országgyűlési Könyvtárat, a miniszterelnöki rezidenciát, a képviselőházi üléstermet, valamint annak „ikertestvérét”, a főrendi üléstermet.

Forrás: National Geographic

873. szeptember 27-én felavatták a Karoling-kori kölni dómot, a napjainkban látható székesegyház elődjét. A kölni dómot, amelyet 157 méteres magasságával és 144 méteres hosszával a világ egyik legmagasabb, valamint leghosszabb templomaként tartanak számon, az UNESCO 1996-ban a világörökség részévé nyilvánította.

Mint minden jelentősebb nagyvárosnak, így Kölnnek is megvan a maga jelképe. A pályaudvar közelében található kölni dóm, amelyet a gótikus építészet egyik legkiválóbb alkotásának tartanak, sok évszázados múlttal rendelkezik.

A turistalátványosságok közé tartozó dóm elődjét 873. szeptember 27-én avatták fel. A Karoling-kori székesegyház azonban a 13. században elavulttá vált, ezért vetődött fel egy több funkciós, „modern” dóm felhúzásának gondolata.

Az 1240-es években, a kor divatos építészeti stílusának megfelelően, a gótika jegyében képzelték el az új, monumentális székesegyházat, amely nemcsak az egyház nagyságát hirdeti méltóképpen, hanem jelentős számú hívősereg befogadására is alkalmas.

Az új dóm építéséhez 1248 augusztusában Gerhard von Rile építőmester tervei alapján láttak hozzá. Az évszázadokon át folyó munkálatok azonban 1510 körül pénzhiány miatt először csak részlegesen, majd 50 évvel később teljes mértékben félbe szakadtak. A torzó kölni székesegyházat csak a 19. század második felében fejezték be.

A második világháborúban bombatámadások miatt súlyosan megrongálódott épületet az UNESCO1996-ban a világörökség részévé nyilvánította.

A kölni székesegyházat, amelynek éves fenntartása 10 millió euróba kerül, 157 méteres magasságával és 144 méteres hosszával a világ egyik legmagasabb illetve leghosszabb templomaként tartják számon.
Forrás: National Geographic

Kisebb szenzációt keltett két közönséges delfin felbukkanása a Balti-tengerben, ahol már évek óta nem látták a mérsékelt vizű tengerekben honos állatok egyetlen példányát sem.

A német vízi rendőrség egyik hajójáról pillantották meg és fényképezték le a delfineket a Darss-félsziget és Hiddensee sziget között.

A közönséges delfin (Delphinus delphis) rendszerint a melegebb vizekben érzi magát otthon. Az északi vizekben való megjelenésük valószínűleg a tengerek globális felmelegedésével függ össze - vélekedett Harald Benke, a német tengerészeti múzeum igazgatója, miután kielemezte az állatokról készült felvételeket.

A közönséges delfin többek között a Földközi-tengerben és Afrika északnyugati partjainál él, bár ritkán a Balti-tengerben is előbukkan, legutóbb 2001-ben tűnt fel néhány példányuk.

A most megfigyelt két delfin szemmel láthatóan anya és borja volt, mivel - a vízi rendőrök elmondása szerint - éppen szoptatás közben látták a vízi emlősöket. \"Ez felettébb szokatlan\" – nyilatkozta a német hírügynökségeknek a tudós - \"Az állatoknak már ugyancsak szelídnek kellett lenniük ahhoz, hogy az anya egy hajó legénységének szeme láttára kezdje el szoptatni kicsinyét\". A delfinek csaknem négy órán át kísérték a hajót, ugrásokkal és hullámlovaglással szórakoztatva a legénységét.

Ameddig nincs túl hideg, addig jók a túlélési esélyeik az állatoknak, amelyek zsírrétege vékonyabb a Balti-tengerben honos disznódelfinekénél. Visszhangképzés alapján történő tájékozódásuknak köszönhetően ráadásul nagy a valószínűsége, hogy kitalálnak a Balti-tengerből. „Nem is a víz lehűlése, sokkal inkább a téli táplálékhiány okozhatja vesztét az elkóborolt delfineknek” – vélekedett a szakértő.
Forrás: National Geographic

Amerikai tengerkutatók a nyár folyamán kifogtak egy albínó macskahalat. A teljes pigmenthiány a tengeri élőlények között elenyészően ritka.

A Washington Egyetem víz- és haltudományi részlegének kutatói a nyár folyamán az USA nyugati partján, a Puget Sound öbölben tanulmányozták a tengeri táplálékláncokat. Egyik nap, amikor a mintegy hatvan méter mélyen bemerített hálójukat a felszínre húzták, egy egészen különleges hallal találták szembe magukat.

A hálóban ugyanis – több ezer másik hal mellett – egy albínó macskahal is jelen volt.

A macskahalak a cápák és ráják rokonai, testük vázát porc alkotja. Színük általában iszapbarna, melyet fehér pettyek tarkítanak. Ez a szín elősegíti, hogy élőhelyükön, az óceán fenekén környezetükbe olvadjanak.

Az albinizmus egy genetikai hiba, melynek következtében nem termelődik melanin nevű barna pigment az érintett élőlényben. Albinizmust leírtak emlősöknél, halaknál, madaraknál, hüllőknél és kétéltűeknél egyaránt.

Ted Pietsch, a Puget Sound-i kutatás kurátora szerint az albinizmus elenyészően ritkán fordul elő tengeri élőlényeknél. Alig néhány beszámoló született albínó cápa észleléséről, és még soha senki nem jelentette, hogy albínó macskahalat látott volna, pedig a macskahalak igen nagy számban találhatók a világ tengereiben.

Pietsch szerint az ezüstösen fénylő, hófehér, világoszöld szemű nőstény macskahal 2-3 éves lehet. Rejtély, hogy ennyi idő alatt hogyan nem esett áldozatul természetes ellenségeinek, hiszen rejtőszínétől megfosztva gyakorlatilag világított a tengerfenéken.

Sajnos ez a szerencsesorozat sem tartott örökké. A hófehér macskahal talált egy rést a tárolására használt vödröt lefedő deszkák között, és egy éjszaka kiugrott a hajó padlójára. Jelenleg – egyetlen albínóként – az egyetem 7,2 millió példányból álló halgyűjteményét gazdagítja.
Forrás: National Geographic

1935. október 2-án a Margitszigeten - az egykoron Marosvásárhelyen álló kút mintájára - Páll Andor és Jankó Gyula tervei alapján hozzáláttak az első magyar zenélő kút megépítéséhez. Az óránként muzsikáló orgonát - korábbi elődjével ellentétben - villannyal működtették.

A 18. század végén Székelyföldön született Bodor Péter, a zenélő kutak megálmodója. A környéken ezermester hírében álló Bodor oltárokat faragott, faliórát készített, vízi malmot tervezett, és Marosvásárhely piacterén felállította a csodaszámba menő, muzsikáló kutat.

A mester az 1810-es években egy kőkút kávájára egy kör alakú, fából készült építményt ácsolt, amely leginkább egy nyári filagóriához hasonlított. A kút különlegességét az adta, hogy zenélő szerkezetet is épített bele, amelyet a várdombról érkező víz hozott működésbe. A Bodor-kút néven ismertté vált zenélő kút hatóránként játszotta a közismert nótákat.

A Marosvásárhely legfőbb látványosságai között számon tartott kutat azonban 1836-ban egy hóvihar romba döntötte. Ezzel egyidőben a városban viszont szárnyra kapott egy olyan híresztelés is, miszerint a pénzhamisítás miatt elítélt Bodor maga rontotta el a szerkezetet.

Az egykoron Marosvásárhelyen álló kút mintájára 1935. október 2-án Páll Andor és Jankó Gyula tervei alapján a budapesti Margitszigeten is hozzáláttak az első magyar zenélő kút építéséhez. Az óránként muzsikáló orgonát - székelyföldi elődjével ellentétben - villannyal működtették.

Az egy évvel később már fel is avatott margitszigeti zenélő kút azonban a második világháború alatt súlyosan megrongálódott, s évtizedekre az enyészetté vált. Az 1984-ben elkezdett felújítások majdnem két évet vettek igénybe.

A zenélő kút, amelyet 1996-ban Konkoly József vezetésével újabb helyreállítási munkáknak vetettek alá, minden órában és félórában muzsikál, háromnegyedkor pedig három nyelven, angolul, németül valamint magyarul, meséli el a kút rövid történetét.
Forrás: National Geographic