BELÉPÉS

BELÉPÉS



TÁMOGATÓ
PARTNEREINK


Budapesti
Fővárosi
Önkormányzat

Oktatási
és Kultúrális
Minisztérium

Soha nem látott pusztítást végzett a jeges ár

04
Apr

Az 1838-as jeges árvíz a pesti oldalon összesen 2281 házat pusztított el, további 827 súlyosan megrongálódott, és csupán 1146 maradt épen. Az árvíz miatt 50-60 ezren hajléktalanná váltak, és mintegy 22 ezren mindenüket elveszítették.

„Március 13-án … öt órakor újra megindult (a jég) s nemsokára tornyosulni kezdett, valamint törni és forrni a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz partjain már túllépett, a bőszült folyam a váci töltést már átszakította, de a jég folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy mérgét már kiöntötte. Ezen reményben színházba mentem, s még nem vala vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már a városban van” – ezeket a sorokat jegyezte fel naplójába Wesselényi Miklós, azon a kritikus napon, amelyről Pest, Buda és a környék lakói nem is sejtették, hogy egy addig soha nem látott súlyos katasztrófának még csak a kezdetét jelenti.

A víz először az alacsonyabban fekvő belvárosi területeket öntötte el - a mai Deák Ferenc utca, Váci utca térségét -, majd miután átszakította a váci gátat (a mai Lehel tér környékén) északi irányból is megindult a város felé. Március 14-én hajnalban pedig délen a Soroksári-gát is átszakadt. A folyó vízállása - a kiöntésből adódó „térnyerés”, és az időközben megindult jég miatt - csökkenni kezdett, ezért hitték azt sokan, hogy a „nagyján” már túl vannak. De március 13-ról 14-re virradóra, a kora hajnali órákban a zajló jég újra feltorlódott Csepel-szigetnél, és ismét megindult a vízszint emelkedése. A Duna felső szakaszán, az enyhe időjárás miatt már jóval korábban bekövetkezett olvadás hatására újabb hatalmas víztömeg érkezett a folyón. A megáradt Duna végül minden reménykedés ellenére csak 15-én tetőzött.

Közel három méter magas víz borította a mai Nagykörútat

Tetőzéskor Józsefváros, Ferencváros és Terézváros alacsonyabban fekvő részeit két méternél is magasabb víz borította. A pesti oldalon a legmagasabb vízborítottság általában véve a mai Nagykörút mentén volt, ugyanis ezen a területen a Duna egy kiszáradt mellékága húzódott, amely a környező területhez képest alacsonyabban helyezkedett el. A legmagasabb értéket (2,6 métert) a vízállás Ferencvárosban érte el.

A szervezett mentés csak az árvíz másnapján (14-én) indult meg, ugyanis a lakosság és nem utolsó sorban a város vezetése bízott a megerősített védtöltésekben, így nem készültek fel ilyen méretű árvízre. A Pestet határoló védtöltéseket év elején ugyanis megerősítették, a töltés magassága elérte az addigi legnagyobb, az 1775-ben levonult jeges árvíz szintjét. 1848-ban azonban ez sem volt elég, a gátak nem bírták a nyomást, több helyen is átszakadtak, utat engedve az árnak. Látva Pest város vezetésének fejetlenségét, a mentés és a segélyezések megszervezésére és irányítására József nádor Lónyai Jánost nevezte ki árvízi királyi biztosnak.

A mentés és a menekülés csónakokon történt: a „cél” az erősebb belvárosi házak emeletei, padlásai, valamint a külvárosban lévő, vagy magasabban elhelyezkedő épületek voltak. A Ferencvárosból és a Józsefvárosból menekülök jelentős része a mai Orczy téren álló Ludoviceum – nem sokkal azelőtt elkészült – épületében talált menedéket. Csak itt – a Magyar Természettudományi Múzeum mai épületében – mintegy 10 ezer embernek nyújtottak menedéket és élelmet, erre emlékeztet a főbejárati kapualjban ma is látható tábla. De a belváros területén lévő templomok, rendházak is zsúfolásig megteltek menekültekkel, hiszen ezek jóval erősebb szerkezetű, így a víznek jobban ellenálló épületek voltak, mint a belvárost akkor jellemző vályogházak. Ilyen jelentősebb árvízi menedékhely volt többek között a deák téri evangélikus templom vagy a mai Ferenciek terén álló ferences rendház és templom.

Wesselényi így ír az árvíz másnodik napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek.”

Mintegy háromezer ház omlott össze

Korabeli adatok szerint a levonuló árhullám a pesti oldalon összesen 2281 házat pusztított el, további 827 súlyosan megrongálódott és mindössze 1146 maradt épen. Ehhez képest a budai oldalon kisebb volt a kár, mert a házak zöme itt magaslatra épült, és nem érte el a kizúduló víz. Itt mindössze 204 ház omlott össze, 262 sérült meg súlyosan, az épen maradt házak száma pedig duplája a pestiének: 2023. Az árvíz miatt 50-60 ezer, főleg pesti lakos vált hajléktalanná, és mintegy 22 ezren voltak azok, akik mindenüket elveszítették. A pusztítás mértékét jelzi, hogy az addigi legnagyobb jeges árvíz során, 1775-ben „csupán” 611 ház pusztult el Pesten.

Pesten az árvíz súlyos csapást mért a kereskedőkre is. Ugyanis a március 19-re meghirdetett József napi országos vásár elmaradt, a felhalmozott áru jelentős része tönkrement a vízben, ami a tőkehiányos kereskedőknek súlyos veszteséget jelentett.

A Duna hazai szakaszán - különböző mértékben ugyan -, de végigpusztított a kiáradt folyó. Összesen több mint 10 ezer ház semmisült meg, és további közel négyezer megrongálódott. A becsült kár 14 millió forint volt, de egyes becslések szerint ez az érték valójában ennél jóval nagyobb, akár 70 millió forint is lehetett. A megsemmisült házak negyede Pestre jutott, és a 153 halálos áldozatból 151 szintén Pesthez kötődik.

Baljós előjelek

A főváros eddigi történetének legnagyobb jeges árvize nem érkezett minden előzmény nélkül. A folyó felső szakaszán lehullott nagy mennyiségű csapadék és az enyhébb időjárás miatt Buda egy része és a folyó alsó szakaszán lévő partközeli települések 1838. január elején pár napra már víz alá kerültek. A rekord mértékű esővel és havazással beköszöntött újév baljós jövőt ígért a Duna mentén élőknek. A havazásról a korabeli sajtó többek között így ír: „Postáinkat az iszonyú hófuvatagok egészen elakaszták. Különösen a január 13. s 14-iki bécsi posta s vele a külföldi lapjaink még ma (január 16.) sem érkeztek meg. A Dunát tulajdonképen Bécsig jég borította, amely több helyen feltorlódott. (Jelenkor)
Március elején a Duna felső szakaszán, Bécsnél és Pozsonynál megindult az olvadás, és zajlani kezdett a folyó. A Pest és Buda közötti szakaszon a folyó medre nagyon elfajult volt. A szétágazó, sekély medrű, zátonyokkal és szigetekkel szabdalt Dunán a fentről érkező víz és jég nem tudott gyorsan levonulni. A sekélyebb részeken jégdugók képződtek, ahol a jég hamar feltorlódott és visszaduzzasztotta a fentről érkező vizet. A Soroksári-Dunaág volt akkoriban a jégdugó-képződés szempontjából az egyik „leghírhedtebb” mederszakasz.

A városban az addig legnagyobb jeges árvíz 1775-ben vonult le, vagyis közel egy emberöltővel korábban, így az idő távlatából nem csoda, hogy halványultak a pusztítás emlékei, és egy hasonló árvíztől való félelemérzet is csökkent. A lakosság körében és bizony a városvezetésben is a hamis biztonságérzetet erősítette az, hogy az 1775. évi jeges ár után Pestet megerősített védőgáttal vették körül. Budán ez nem valósult meg.

Szakmai körökben viszont már 1775 után egyre gyakrabban felmerült a Duna szabályozásának gondolata, a folyó menti települések védelme érdekében. Ennek egyik legfőbb szószólója Vásárhelyi Pál volt, aki 1838. március elején, az Atheneumban indult cikksorozatában szinte megjósolta egy, az 1775. évinél nagyobb árhullám levonulását, legfőbb okának a rendezetlen meder következtében kialakuló jégdugókat tartotta.

Szigorúan szabályozták az újjáépítést

Az 1838-as pusztító árhullám levonulása után a - József nádor vezette - Szépítő Bizottság elrendelte, hogy amíg fel nem mérik a kárt, és nem készül szakmai javaslat az újjáépítést illetően, senki nem kezdheti meg az építkezést. Ennek célja nem csak a jövőbeni árvízkár csökkentése volt, hanem Bécs mintájára egy modern, lazább beépítésű várost kívántak létrehozni a régi romjain.

Az újjáépítés szigorú szabályok alapján indult meg. A Szépítő Bizottság többek között megtiltotta a belvárosban a vályog használatát, de a külvárosban is csak a támpillérek közötti fal kitöltésére lehetett használni, ugyanis korábban az épületek jelentős része vályogból készült, így nem csoda, ha nem tudtak sokáig ellenállni az árhullámnak. Szigorú előírás volt többek között a falak vastagságára, a belmagasságra, a házalap mélységére vonatkozólag is. Bármilyen építkezést csak hivatalosan engedélyeztetett tervrajz alapján lehetett elkezdeni.
Még abban az évben helyreállították és megerősítették a védtöltéseket, de a fővárosi Duna-meder rendezése, a települések árvízvédelmi szempontból való biztosítása még több mint harminc évet váratott magára. Igaz, hogy 1838-ban kiírtak egy pályázatot a Pest Budai Duna-szakasz rendezésére, de mivel a beérkezett pályázatok minősége messze alulmúlta a várakozásokat, nem történt további lépés az ügyben. Az 1839-40 évi országgyűlés napirendre tűzte a magyarországi folyók szabályozásának ügyét, aminek eredményeképpen törvény született arról, hogy meg kell vizsgálni az ilyen irányú szükséges munkálatokat.

A különböző érdekeltségű csoportok között dúló viták annyira elhúzódtak, hogy a Lánchíd két oldalán létesített több száz méter hosszú kőparton kívül, 1872-ig gyakorlatilag nem sok érdemi lépés történt.

Végül a kiegyezés után, 1870-ben elkészültek az új szabályozási tervek, és 1872-ben az országgyűlés döntött a munkálatok elkezdéséről is, melynek keretében többek között elzárták a Soroksári-Dunaágat, ezzel megszüntetve a legveszélyesebb jégtorlat-képződési helyet. Megépült a Margit-híd és a hídtól a Vámház térig tartó szakaszon beszűkítették a folyót, kiépítették a partfalat. A munkálatok „tesztelésére” nem kellett sokat várni. 1876 kemény telét nagy jeges árhullám követte, amely március 9-én tetőzött Budapestnél. A jég Ercsinél és Budafoknál torlódott fel, és a visszaduzzadt víz elsősorban Budán és Óbudán okozott kárt, a még alacsonyabb rakpart miatt. A pesti oldal viszont „szárazon megúszta”. A sokévi munkálatok eredményesnek bizonyultak.
Forrás: National Geographic

© copyright 2008 Millennium
Budapest Programiroda